Utolsó idők
Armageddon






Ki Jézus?

Mottó: „Mert sok hitető jött e világra, akik nem vallják a Jézust testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitető és az antikrisztus. … Aki félrelép és nem marad meg a Krisztus tudománya mellett, annak egynek sincs Istene. ... Ha valaki … ezt a tudományt viszi, ne fogadjátok azt be házatokba, és azt ne köszöntsétek; Mert aki köszönti azt, részes annak gonosz cselekedeteiben.; Aki megmarad a Krisztus tudománya mellett, mind az Atya, mind a Fiú az övé." (2Ján 7; 9-11)

Számtalan eszme, ideológia, vallás, áramlat (köztük sok keresztény színezetű is) említi Jézus nevét tökéletes káoszt szülve a téren, ki is Ő valójában. Ugyanakkor sok helyütt említenek egy Krisztust, akit viszont nem feltétlenül azonosítanak Jézussal. Van úgy, hogy Jézust Isten fiának tartják ugyan, de istenségét, megváltó munkáját tagadják, esetenként pusztán embernek titulálják s vannak, kik alapjaiban tagadják történeti valóságát. Ebben próbálunk egy kicsit elmerülni, elsősorban nem arra helyezve a hangsúlyt, hogy az ateizmus eleve kizárja Isten létezését valamint, hogy a humanizmus az embert emeli az első helyre, Istent teljesen kiiktatva, hanem inkább arra, mit gondolnak Jézusról olyanok, akik ugyan hisznek Istenben, ám a Fiúságot s az ezzel kapcsolatos megváltó munkát el nem ismerik vagy tagadják.

A babiloni fogság, a szent földre való visszatérés után, Izrael már nem mint nemzet – amely a tartalom nélküli kultusz-rendszer s az igazságtalanságok sora miatt került bele korábbi áldatlan helyzetébe -, hanem sokkal inkább, mint a törvény szabályozta népközösség (gyülekezet) élt tovább. Ennek megfelelően a szellemi tartalmak is egyre nagyobb hangsúlyt kaptak. A prófétai szó fokozatosan megszűnt, a törvény tekintélye oly mértékben megnövekedett, hogy szinte minden fölé helyezkedett. Ám a törvények közt a lényeg nem igen juthatott kifejezésre. A szabályokhoz való szüntelen alkalmazkodás azt eredményezte, hogy a törvény eszközzé vált, amely az isteni kegyelem megszerezhetőségét sugallta, az ember helyzetét cselekedetei szabják meg, ellentétben Istennek azzal az eredeti szándékával, miszerint a törvény olyan szövetség, amely az Isten kegyelmességére felelő emberi magatartások rendszere. A Noéval, valamint az Ábrahámmal kötött szövetségkötés után, a Mózesnek kinyilatkoztatott 10 parancsolat megváltozott funkciója az isteni kegyelem elé helyezi tehát az emberi kötelezettséget. Egyúttal e kor szellemi életében fontos hangsúlyt kap egy olyan Messiás várás, amely a fogság utáni kor uralkodó várakozása s amely akár képes túlmutatni ezen a világon: a Messiás nem földi ember lesz, hanem az égből jön le. Ebben kifejezésre jut az ószövetségi prófétáknak is ama várakozása, amely az e világon kívüli, túli régiókba mutat (a testiből a szellemibe), csakúgy, mint az az óhajtásuk, hogy ti. a külső törvény formális teljesítése helyett a szívbe írott törvény az Isten ismerete. Isten szellem, kit szellemben és igazságban kell imádni. Ám a Messiásra való várakozás nem volt mindenkiben egyforma indíttatású. Sokakban az ún. király-messiás eszméje élt, hisz évszázadok óta idegen pogány hatalmak elnyomása alatt éltek, melytől szabadulni kívántak volna.

Mikor Jézus elkezdte nyilvános működését egyrészt le kellett küzdenie a népe vallásos vezetői által felállított törvény-kultuszt, helyreállítván annak szellem általi megközelíthetőségét (a gyakorlaton keresztül szemléltetve az elméletet és nem fordítva), másrészt figyelmet fordított arra, hogy Őt ne azonosítsák a király-messiás eszméjének e világi, politikai változatával. Miután Péter megvallja, hogy Jézus a Messiás, az élő Isten Fia (Mt 16:15-16), Jézus megparancsolja tanítványainak, hogy erről hallgassanak, mert nem akarja, hogy oly helyzet alakuljon ki, amely az ő küldetését pusztán az idegen római uralom alól való felszabadítással teszi egyenértékűvé. Ennek akkor is tanúbizonyságát teszi Jézus, amikor politikai hatalom nélküli Békefejedelemként szamárháton vonul be Jeruzsálembe. Elfogatása után, a Kajafás előtti kihallgatás során végül elérkezettnek látván az időt - küldetésének beteljesítése közel -, nyíltan felel a főpap kérdésére, ki mikor neki szegezi a kérdést, hogy ti. ő-e a Messiás, Jézus azt feleli: „Én vagyok! És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján és eljön az ég felhőin!” (Mk 14:61-62)

Az új szövetség megkötése, az új időszámítás óta Jézus Krisztus megváltó munkáját számos módon próbálták elferdíteni, elbagatellizálni.

Már a II. sz. közepén kialakul a gnoszticizmus, amely a hitet önmagában nem tartja elegendőnek, hanem ismereteket, a gnózis fokára való felemelkedést sürget. Oly tudományt, amely a titokzatos és a rejtélyes ködébe van burkolva. A tökéletesség kezdete az önismeret – állítja -, teljessége az isteni titokba való betekintés, végül pedig az embernek istennel újraegyesülése. A gnosztikusok doketista felfogása szerint, Jézus csak látszólag született test szerint, valójában nem anyagi testben jelent meg, hanem csak tünemény volt.

A gnoszticizmus legfejlettebb formája a manicheizmus (Mani; III.sz.), amely tulajdonképpen babiloni és perzsa elemek gnosztikus rendszerbe való foglalása. Az irányzat már majdhogynem a Sátánnal azonosítja Jézust, mikor azt vallja, hogy Jézus (Isa) az első emberpár tanítására jött le az égből azzal a céllal, hogy felvilágosítsa őket s megmutassa nekik a szabadulás lehetőségét. Ugyanakkor Mani Jézust a nyugati országok prófétájának mondja.

Ugyancsak a II. sz. közepén üti fel a fejét egy olyan irányzat (Marcion), amely azt hangoztatja, hogy Jézus földi alakjában a jobb isten jelent meg, szemben az Ószövetség régi istenével, miközben ember voltát látszólagosnak tekinti. Akárhogy is, Jézust nem vallja a testben megjelent Krisztusnak.

Az adopcianizmus (III. sz.) Jézus Krisztust Isten fogadott fiának, csak embernek tartotta.

A arianizmus (Arius; IV. sz.) azt hirdette, hogy a fiú nem egylényegű az atyával, ezért csak átvitt értelemben nevezhető istennek.

Az ebionizmus kizárólag embernek (prófétának) tartotta Őt.

A III. századtól felmerült annak az igénye, hogy a kereszténységet ért támadásokkal szemben rendszerezzék a keresztény tanokat, amely kezdetben tulajdonképpen a Biblia magyarázata volt. A IV. századtól kezdve zsinatok szabják meg a rendszerezés fejlődési irányát. A középkorra kiépül ugyan a teológia rendszerének az alapja, de a bibliatudomány egyúttal háttérbe szorul. Teológia és filozófia látszólag ellentmondanak egymásnak, hisz míg a hittudomány kinyilatkoztatás alapján vizsgálódik, az utóbbi a józan ész, a ráció alapján teszi ezt. Mégis a IX-XV. sz. nyugat-európai gondolkodásában megjelenik egy keresztény filozófiai irányzat a skolasztika, amely végül is létjogosultságot szavaz a filozófiának, azzal a céllal, hogy a filozófia eszközeivel, érveivel védje meg a teológiát. A reformáció (protestantizmus; XVI. sz.) ennek ellenébe fogalmazza meg: nem ismeri el a Biblián kívüli tekintélyek tanításait dogmákként, s egyedüli hiteles, Istentől ihletett forrásként a Bibliát jelöli meg.

Az őskeresztény egyház fokozatosan elszakad a gyökerektől, a tiszta hittől. A IV. századtól a kereszténység a - már eleve több idegen kultuszt importált - hellén államvallással egyenlő jogokat kap, majd hamarosan kiszorítja azt, de oly módon, hogy az összevegyült görög-római szellem alaposan rányomja bélyegét a keresztény egyház szokásaira, jó néhány pogány eleme beszivárog abba. Kialakul egy olyan kultusz-rendszer, misztérium-vallás, amelyben még a Jézus életével kapcsolatos eseményeket is tárgyiasult formában látja helyesnek imádni (azokon a helyeken is egészségtelen tiszteletet alakítva ki, ahol Jézus vagy pl. Péter megfordult), nem riad vissza a nyílt bálványimádástól sem s a valódi örömhír helyett, hogy ti. Jézus él, magát a szenvedést teszi meg központi ideájává azáltal, hogy a szenvedéstörténetet hangsúlyozza. Azt, hogy e egyház intézménye mi módon csúfolja meg Jézus Krisztus tanításait – még ha névleg meg is vallja őt -, az oly nyilvánvaló, hogy itt és most nem részletezzük, mindennemű megnyilvánulásait figyelembe véve, épp az ellenkezője mindannak, amelyről Jézus szólt. A nem bibliai tanok és szertartások rendszere, a miszticizmus épp úgy eltereli a figyelmet a lényegről, mint ahogy azt az ószövetségi kultusz rendszer szív- és tartalom nélküli hiábavalósága tette a babiloni fogság előtti zsidóság esetében.

Az orosz szektizmus is generált olyan tüneteket, mint pl. hogy isten minden nemzedék, minden falu számára elküldi a megfelelő Krisztust – adott esetben magát a cárt is Messiásnak tartva -, vagy pl. hogy Jézus Krisztus csupán jó ember, ugyanakkor az istenfiúságot kiterjesztették minden igaz keresztényre.

A XVIII. század végén kialakuló bibliai racionalizmus sem használ az igazságnak azzal, hogy magát a Biblia isteni eredetét, valamint természetfeletti elemeit olyan módon racionalizálja, hogy azzal komoly károkat okoz Jézus Krisztus isten mivoltának. Szellemi szülőatyja B. Spinoza. Képviselői: S. Reimarus, I. Kant, S. Semler, G. Paulus, F.C. Baur (tübingeni iskola), B. Bauer (radikális holland iskola), D. Strauss. A paletta itt is igen széles: van aki politikai szabadítót lát benne, van aki csak egy rabbit, van aki alapvetően kérdőjelezi meg természetfölöttiségét - a természetfölöttit mintegy csalásnak tartva -, van aki az evangéliumok hiteltelensége talaján tagadja Jézus történetiségét.

Jehova tanúi, Krisztus jelenlétének a hirdetői, Jézus Krisztust nem tartják Istennek.

Johann Jakob Wirz a modern kor hajnalán kijelentette, hogy Jézus Krisztus benne újjászületett, ugyanakkor szerinte Jézus csak külsőleg halt meg, a lelke nem s tanítványai segítségével támadott fel.

A scientista felfogás szerint Jézus nem volt isten, sem az emberiséget nem engesztelte ki istennel, hanem az igazság megtestesülése volt. Istennel benső egységben erkölcsös életre kell törekedni, fel kell ismerni istent, magunkévá kell tenni akaratát.

A kereszténységből kinőtt Barátok társasága, más néven a kvékerek, teljesen elszakadtak a Bibliától és az abban foglaltaktól, a keresztény ember szabadságát ők építették ki az általános emberi jogok követelésévé.

Az iszlám Jézust (Isa) kiemelkedő prófétának tartja, de nem vallja, hogy ő az Isten Fia, a testben megjelent Krisztus. Jézus visszatérésében hisz, de nem nevezi őt Messiásnak, helyette Mahdi-t tartja annak, akinek majd Jézus segíteni fog.

Az ahmedijja vallás legendája szerint Jézus nem halt meg a kereszten, hanem csak elájult, a sírban magához tért s hogy ellenségei kezébe ne kerüljön, kivándorolt Indiába, ahol 80 éves korában halt meg. (Mindeközben a felekezet vezetője magát Messiásnak mondta.)

Van olyan irányzat is, amely vitatja Jézus Krisztus történeti valóságát. Költött hitrege isten-alaknak tartja, akit a későbbi hitrege hozott le a földre azért, hogy mint emberisten nagyobb népszerűségre tegyen szert.

A mai babiloni korszellemet generáló ideológia, valamely rendű-rangú prófétának hajlandó csak elismerni Őt, de semmiképp nem Megváltónak.

Az egészségtelen hangsúly eltolódásokat látva szükséges megjegyezni, hogy kerülni tanácsos: hozzáadni az igazsághoz, elvenni az igazságból avagy átfomálni azt. A Galata levél méltán fogalmazza meg: kis kovász az egész tésztát megkeleszti s Péter szava figyelmeztet: józanok legyetek!

Senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút. Aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan. (1Ján 2:23) Aki vallja, hogy Jézus az Istennek Fia, az Isten megmarad abban, és ő is az Istenben. (1Ján 4:15)

Ami pedig a Fiú származását illeti:

… képe a láthatatlan Istennek, minden teremtménynek előtte született; Mert Ő benne teremtetett minden, ami van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremtettek; És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn. És Ő a feje a testnek, az egyháznak: aki a kezdet, elsőszülött a halottak közül; hogy mindenekben Ő legyen az első; Mert tetszett az Atyának, hogy Ő benne lakozzék az egész teljesség; És hogy Ő általa békéltessen meg mindent Magával, békességet szerezvén az Ő keresztjének vére által; Ő általa mindent, ami csak van, akár a földön, akár a mennyekben. (Kol 1:15-20)




Utolsó idők

Honlapkészítés