Béke a Közel-Keleten

Mottó: „Könyörögjetek Jeruzsálem békességéért ..." (Zsolt 122:6)



Külön oldalt érdemel ez a téma, amely 2010. szeptemberében valamilyen különös oknál fogva nagyító alá kívánkozott, tekintetbevéve azt is, hogy az arab-izraeli béke pro és contra hír-szekciója az előző oldal végén kezdte kinőni magát. A harmadik jeruzsálemi Templom békés körülmények között való felépítésének lehetőségét latolgatta az előző oldal s ehhez kapcsolódóan álljon itt egy kis történelmi fejtegetés a térség közelmúltját, jelenét (jövőjét?) illetően. Objektív tárgyilagossággal igyekszem ezt tenni, minden elfogódottság nélkül. Politizálni nem szeretnék, ezért lehetőleg kerülöm a politikában résztvevők neveit, pusztán egy folyamatot szeretnék felvázolni, amely jelentősen megváltoztathatja a Közel-Kelet sorsát. Nem vállalkozom arra, hogy a térség határvonalát meghúzzam, kizárólag a békefolyamat egyes fontosabb momentumait szeretném felidézni s ezt is csak a tisztánlátás végett.

Mindenekelőtt fontos lenne megjegyezni, hogy az arab országok és Izrael között zajló arab-izraeli béketárgyalásokon belül, az izraeli-palesztin békefolyamat külön kategóriát képez, ezért külön térnék majd ki rá.

Béke az arab országokkal: 1948-as megalapítása óta nem vitás, hogy Izrael tűzfészekbe került. Az őt körülvevő arab országokkal (Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon), mint közvetlen szomszédokkal fenntartott viszony kényes pont tehát. 1979. március 29-én Egyiptom és Izrael, a Camp David-i egyezményt (1978) szorosan követően tartós békemegállapodást írtak alá, amely három évtizedes háborúskodás végére tett pontot. Ennek közvetlen előzménye volt a két ország között fennálló hadiállapot, amely az 1967-es hatnapos háborúban - amelynek során Izrael elfoglalta az addig Egyiptomhoz tartozó Sínai-félszigetet, valamint a Gázai övezetet, Szíriától a Golán-fennsíkot, Jordániától pedig Kelet-Jeruzsálemet és Ciszjordániát -, illetve az 1973-as Jom Kippur háborúban csúcsosodott ki, melynek során Egyiptom és Szíria összehangolt támadást indított Izrael ellen a tőlük elfoglalt területek visszaszerzése céljából. Miután a Jom Kippur háborút a két arab ország elvesztette, Egyiptom jobbnak látta néhány évvel később a békekötést Izraellel. A békéért cserébe visszakapták a Sínai-félszigetet. A Golán-fennsík mindmáig Izrael területéhez tartozik s egyes elképzelések szerint a terület visszaszolgáltatásáért szintén béke születhetne Szíriával. Az 1967-es hatnapos háborúban Jordánia is elkötelezte magát Egyiptom mellett, de miután 1970-ben a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) ellen vívott harcban, mely országa biztonságát fenyegette Izraelben látta a szövetségest, 1994. október 26-án tartós békét kötött Izraellel s a békéért cserébe lemondott Ciszjordánia visszaköveteléséről. A békekötést Egyiptom, valamint az Egyesült Államok támogatta, Szíria azonban - aki támogatta a palesztinokat - ellenezte. Miután a PFSZ Jordániát elhagyni kényszerült, Libanon déli részére szorult, ami miatt az izraeli erők megtámadták, majd megszállták Libanont, ahonnan 2000-ben vonták vissza csapataikat.

Béke a palesztinokkal: 1947-ben az ENSZ Közgyűlés (181. sz. hat.) a történelmi Palesztina területén eredetileg egy önálló zsidó és egy önálló palesztin állam megalakítását határozta el, Jeruzsálemmel mint nemzetközi fővárossal. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa, miután a Népszövetség által felhatalmazott Brit Mandátum örökül hagyta rá a palesztin kérdést, a közel-keleti konfliktus rendezésben fontos szerepet vállal. Jóval azután, hogy 1948-ban Izrael megalakult, 1974-ben az ENSZ közgyűlése határozatot hozott arról, hogy a palesztin népet a PFSZ képviseli, így biztosítva számára az önrendelkezési jogot, a nemzeti önállóságra és szuverenitásra való jogot, a palesztin menekültek visszatérésének jogát és a jogot vagyonuk visszatérítésére. 1988-ban a PFSZ elismerte Izrael létjogosultságát, beleegyezett a két állam létrehozásába és az Izraellel való békés együttélésbe. Izrael is egyetértett az önálló palesztin állam megalakításával. Évekig tartó intenzív tárgyalások eredményeként s az 1991-es madridi konferenciát követően 1993. szeptemberében, az oslói egyezmények keretében a PFSZ hivatalosan is kinyilvánította Izrael jogát a békében és biztonságban való éléshez, elkötelezte magát a konfliktus békés rendezése, a terrorizmus és mindennemű erőszakos megnyilvánulás felszámolása, valamint egy ún. Palesztin Nemzeti Hatóság felállítása mellett, amely közigazgatási feladatokat lát el. Célul tűzték ki Izrael katonai kivonulását a Gázai övezetből, valamint Ciszjordániából. Elvi nyilatkozatot írt alá a két fél, amelyben Gázát és Jerikót illetően azonnali önigazgatásról, átmeneti palesztin önkormányzati intézkedésekről, illetve egy palesztin tanács megválasztásáról határozott, melynek hatásköre a Gázai övezetre és Ciszjordániára terjed ki. Gazdasági együttműködésben is megegyeztek s egy 5 éves átmeneti időszakot határoztak meg, amelyen belül 1996. májusáig végleges egyezmény megkötésének megkezdésére vállalkoztak Jeruzsálem státuszát, a palesztin menekültek, az izraeli telepek, a biztonság és a határok kérdését illetően.

1994-ben a Gáza-Jerikó egyezményben biztonsági, polgári, jogi és gazdasági kérdésekben döntöttek: az izraeli katonai erőket Gázából és Jerikóból visszavonják; a közigazgatást izraeli kézből palesztin kézbe (Palesztin Hatóság) helyezik át, palesztin rendőrséget állítanak fel s Izrael kapcsolatot tart fenn a Palesztin Hatósággal. Ugyancsak 1994-ben oktatási, kultúrális, közjóléti, egészségügyi, turisztikai és adózási, majd 1995-ben munkaügyi, kereskedelmi, ipari, biztosítási, posta szolgáltatási, statisztikai, mezőgazdasági és helyi önkormányzati területeken kaptak a palesztinok egyre nagyobb önállóságot. 1995. szeptemberében aláírták az izraeli-palesztin átmeneti megállapodást Ciszjordániát és a Gázai övezetet illetően, mely a tárgyalások első szakaszának lezárultát jelentette s mely kibővítette a Gáza-Jerikó egyezményt, valamint az 1994-1995-ös intézkedéseket. Az egyezmény fő célja kiterjedtebb önkormányzat kialakítása volt Ciszjordániában; legkésőbb 1999. májusáig egy választott önkormányzati hatóság (Palesztin Tanács) felállítása. Ezáltal a palesztinoknak lehetőségük nyílik belügyeik igazgatására, ugynakkor megvédi mind Izrael külbiztonságát, mind az izraeli állampolgárok biztonságát Ciszjordániában. Az egyezmény csatolmányaiban szerepeltek olyan kérdések, mint a biztonsági intézkedések, választások, polgári és jogi ügyek, gazdasági kapcsolatok, izraeli-palesztin együttműködés, valamint palesztin fogvatartottak szabadonbocsátása. 1996-ban az izraeli csapatok kivonásának első szakasza lezárul, megválasztják a Palesztin Tanácsot és a Palesztin Hatóság elnökét. 1996-2000-ig folynak a végleges státusszal kapcsolatos tárgyalások, miközben ügyelnek arra, hogy a már aláírt átmeneti egyezményekben vállaltak teljesítése ne szenvedjen csorbát. Miután a 2000-es Camp David-i csúcstalálkozó kézzelfogható eredmény nélkül zárult, 2003-ban, mintegy 2 éves tárgyalás eredményeként a genfi egyezmény értelmében a Gázai övezetet s majdnem egész Ciszjordánia területét a palesztinoknak adnák s a ’67-es háború előtti állapothoz hasonlóan húznák meg a két ország közötti határt, Jeruzsálemet kettéosztanák (Nyugat-Jeruzsálemet Izrael, Kelet-Jeruzsálemet pedig Palesztina fővárosaként jelölnék meg), izraeli telepeket számolnának fel (költöztetnének el), melyért cserébe korlátolt számú palesztin menekült tartana igényt arra, hogy a mai Izrael területén található korábbi lakhelyükre, javaikat visszakapva visszatérjenek, amelyeket 1948-ban és 1967-ben kellett elhagyniuk. A Palesztin Hatóság által támogatott számos terrorista cselekménynek köszönhetően, melyek 2000-től kezdődően megsokasodtak a békefolyamat lelassult, jóllehet 2001-ben a Mitchell jelentés, valamint a Tenet terv megerősítette a felek biztonsági egyezmények melletti elköteleződését. Az izraeli-palesztin konfliktus feloldására alakult meg az ún. Kvartett 2002-ben (az USA, Oroszország, az EU és az ENSZ által alapított szervezet) s született meg 2003-ban egy meghatározott menetrend szerinti, részletesen kidolgozott ún. ’Útiterv’, amelynek célja, hogy a két felet közvetlen tárgyalásokra szólítsa fel, elősegítve a két-állami megoldást s ez által az izraeli-palesztin konfliktus rendezését egy végleges megállapodás keretein belül 2005-re. A 2003-ban tartott izraeli-palesztin jordániai találkozó után a palesztin álláspont ellentmondásos lett, mivel a Fatah által meghirdetett tűzszünetet a Hamasz (amely ragaszkodik a Nagy Palesztina koncepciójához s elutasítja Palesztina felosztását és minden olyan egyezményt, amelyet Izrael a palesztin féllel kötött) figyelmen kívül hagyva továbbfolytatta terrorista tevékenységét. Ekkor Izrael befagyasztotta diplomáciai kapcsolatait a Palesztin Hatósággal és hadat üzent a terrorizmusnak. 2004-ben az izraeli Kabinet és a Parlament jóváhagyta a Gázai övezetből való kivonulás tervét, melyet 2005-ben meg is valósítottak, négy észak-szamariai telep kiürítésével együtt, azt remélve így megszűnnek a terrorista támadások. 2005-ben az egyiptomi találkozón a két fél elkötelezte magát a mellett, hogy tartózkodik a fegyveres megnyilvánulásoktól. Miután 2006-ban a palesztin választások során Hamasz vezette kormány alakult, Izrael kettős stratégia mellett döntött: a szélsőségeseknek ellenáll, ám nyitva hagyja az ajtót azok előtt, akik hajlandók a két államos megoldásra a konfliktus rendezése érdekében. 2007-ben a Hamasz, átvette a hatalmat a Gázai övezetben s a Fatah-vezette kormány (Ciszjordánia) folytatta a tárgyalásokat Izraellel.

Jeruzsálem státusa

A korábban már említett 181. sz. ENSZ határozat Jeruzsálemet ’corpus separatum’-nak, egy olyan különálló közigazgatási egységnek szeretné, amelyet olyan speciális nemzetközi irányítás alá helyeznének, amelyet az ENSZ felügyelne. (A szervezet Alapokmányában rögzítette, nem rendeli alá magát semmilyen, a szervezeten kívüli kormányzat vagy más hatóság instruálásának.) A város jelenlegi határait kibővítenék a környező településekkel: a legkeletibb Abu Dis; a legdélibb Bethlehem; a legnyugatibb 'Ein Karim (Motsa újonnan épült részét is beleértve); a legészakibb pedig Shu'fat lenne. Az ENSZ Gyámsági Tanácsa dolgozná ki a kormányzati rendszert, amely egy kormányzóból, valamint egy nemzetközi tisztviselőkből álló közigazgatási stábból állna. A kormányzó különleges kvalitású személy lenne, aki nemzetiségére való tekintet nélkül kerülne megválasztásra, azzal a kitétellel, hogy Palesztina egyik államának sem lehet az állampolgára. A Gyámsági Tanács égisze alatt tevékenykedne, de bizonyos esetekben önálló döntési jogkörrel bírna. Ha pl. a közigazgatás működése útjába akadályokat gördítenének, szükséges intézkedéseket foganatosíthatna vagy általánosságban törvényjavaslatokat megvétózhatna. A területet demilitarizálnák, illetve semlegessé tennék. A határozat kitér arra is, hogy meg kell őrizni Jeruzsálem egyedülálló szellemi és vallási jellegét. A szent helyeket, vallási épületeket meg kell védeni, ennek érdekében a kormányzó akár speciális rendőrséget is szervezhet, melynek tagjait kifejezetten nem Palesztina térségéből toboroznák. Vallási épület/hely sürgős felújítását szükség esetén akár ő maga is kiviteleztethetné. Palesztina térségében akármely, vallások közti vitában döntést hozhatna. Az ENSZ 1949-ben a 303. sz BT határozatában megerősítette Jeruzsálem, illetve térségének nemzetközi igazgatás alá helyezését, valamint a szent helyek védelmét.

Annak ellenére, hogy 1950-ben Izrael hivatalosan bejelentette, hogy Jeruzsálemet fővárosának tekinti, az ENSZ nem ismerte ezt el s 1967-ben felszólította Izraelt, hogy Jeruzsálem státusának megváltoztatását érvénytelenítse, melyre Izrael úgy reagált, hogy törvénybe foglalta Jeruzsálem egységes közigazgatási egységét, izraeli irányítás alatt. Bár az ENSZ nem érte el célját, hosszútávon tartja magát elképzeléseihez annak ellenére, hogy Jeruzsálem nemzetközivé tételét zsidók és arabok egyaránt elutasítják. A békefolyamatot figyelemmel kísérők szerint Jeruzsálem státusának kérdése szorosan összefügg az izraeli-palesztin határok meghúzását célul kitűző tárgyalásokkal.

Palesztina felosztási terve térképen itt

A ’corpus separatum’ Jeruzsálem térképe itt

Ciszjordánia (West Bank)

Az 1993-as osloi egyezmények keretében Izrael és a PFSZ megegyezett, hogy Ciszjordániát 3 közigazgatási egységre osztják: A, B, és C területre (Area A, B, C), melynek részleteit a két évvel későbbi átmeneti egyezményben dolgozták ki. Ezt követően Izrael Ciszjordánia egyes részeiről kivonta csapatait. Pillanatnyilag az A térség teljes mértékig a Palesztin Hatóság felügyelete alatt áll, a B térség izraeli felügyelet alatt, ám palesztin közigazgatással működik, míg a C térség izraeli fennhatóság alá tartozik. Az A és B térség együtt hozzávetőlegesen Ciszjordánia 40%-át teszi ki. (Ciszjordánia térségébe Kelet-Jeruzsálem nem tartozik bele.) A palesztin lakosság zöme (kb. 95%-a) az A és B térségeken él, igen zsúfolt körülmények között, miközben a C térségben találhatóak azok az üres földterületek (Ciszjordániában egyedül itt találhatóak egybefüggő földterületek, a Jordán völgyében pedig a legtermékenyebb területek), amelyek mind lakhatási, mind megélhetési szempontból megoldást nyújthatnának a jelenleg igen méltatlan körülmények közt élő palesztinoknak. Ciszjordánián belül a térségek között meghúzott pontos határvonalak kérdése egyébként állandó viták tárgya.

Az 1995-ös átmeneti egyezményekben arra is kitértek, hogy a hatalom és felelősség körét a C térségben mintegy 18 hónapon belül fokozatosan fogja Izrael a Palesztin Hatóságnak átadni, azonban a folyamat 2000-ben abbamaradt és mindmáig nem történt előrelépés e téren. Ellenkezőleg, számos zsidó telep épült a térségben (számuk rohamosan nő), melyet a nemzetközi jog illegálisnak tekint, miközben a palesztinok építési engedélyt alig-alig kapnak s számos építményüket lerombolták az elmúlt 12 év alatt. A megszállt területeken folytatott izraeli telepépítések nincsenek összhangban a nemzetközi joggal, ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy az ENSZ nem kötelező érvényű határozatok hozatalával nem tud érvényt szerezni céljainak. A C térség megnyitása a palesztinok számára (pl. az izraeliek által megszabott építkezési korlátozások feloldása) minden értelemben előrelépésnek számítana. Nemcsak gazdasági fellendülést hozhatna a térségnek, hanem a békefolyamatra is pozitív hatást gyakorolna.

Green Line

A nemzetközi jog a jelenlegi Green Line-t (az 1949-es fegyverszüneti egyezményben Izrael és az őt körülvevő arab országok által meghúzott demarkációs vonalat) is illegálisnak tekinti, mivel jó része nem a nemzetközileg elismert vonalon húzódik; az e célra felállított kerítést/falat több helyütt úgy építették meg, hogy a nagyobb zsidó telepek izraeli oldalon legyenek. A határvonal meghúzásának kérdése kényes pontja az izraeli-palesztin konfliktusnak.