Utolsó idők
Armageddon






A Nyugat felemelkedése

A Nyugat-római Birodalom bukása után, területén germán népek – amelyek már a Római Birodalom ideje alatt is, de annak területén kívül vándoroltak - államokat alapítanak: Nyugati gót királyság: Gallia (Dél-Franciaország), Ibériai-fsz.; Vandál királyság: Észak-Afrika északi része; Keleti gót királyság: Itália; Lombardia: longobárdok; Burgundi királyság: Dél-Franciaország, Nyugat-Svájc; Frankok: Gallia (Észak-Franciaország); Anglo-Saxonok (angolok, szászok).

476-ban a Római Birodalom bukásakor, már létezik a Frank Birodalom. A rómaiak szövetségeseként nyugati germán törzsként érkezve a kései Római Birodalomba, a Római Birodalom bukása után a legerősebb germán állammá válik. Itt alakul ki s szilárdult meg a feudális rendszer elsőnek.

A Frank Birodalom után 962-től a Német-római Császárság az uralkodó hatalom Európában. A német feudális államok és észak-Olaszország egybekelésével jön létre, egyesítve a Római Birodalom hagyományait, valamint a Katolikus Egyházat, kialakítva az egyetemesség világrendjét. A Római Birodalom beolvasztja a más nemzetekben kialakult pogány vallásos rendszereket a magáéba. Ebbe beletartozik a legnagyobb főpap hivatala, a Pontifex Maximus cím is. Ezt a címet a római uralkodók 376-ig viselik. A római püspökség politikai hatalmának Bizáncba (Konstantinápoly) való áthelyezése után, szintén politikai törekvésből kifolyólag (Pápai Állam megalapításának igénye; a nyugati császári méltóság felújítása) szakít Bizánccal s a birodalom nyugati részének felbomlása után kialakuló kaotikus helyzetben, szilárdan tartja helyzetét, az újonnan születő birodalmak pedig tisztelettel tekintenek rá. A római püspök az új népek uralkodóit felruházza az isten kegyelméből valóság jellegével, méltóságokat osztogat, politikai tényezővé válik. 378-ra Róma püspöke politikai hatalomra tesz szert, elsőként választják meg Pontifex Maximusnak. A VIII-XIX. században a pápák nem állnak a császár fölött, hatalma árnyékában húzódnak meg. A XI-XII. században elkezdődik a pápaság és az uralkodó világi hatalom közti kizárólagos hatalomért folyó rivalizálás.

A Nyugat-Európára akkor oly jellemző - a pápaság létének köszönhető - világi, valamint az egyházi hatalom elkülönülése miatti fregmentáltság, nem teszi lehetővé a német-római császárság intézménye számára, hogy a császár isteni attribútumoknak is a birtokában legyen. A Habsburg uralkodók elérik, hogy rendszeresen őket válasszák meg német-római császárnak. Csak az ő uralkodásuk idején, a XVI. században valósul meg az, hogy az egyetemesség (universality) igénye a császár uralkodói igényévé, magatartásává válik, bár a virágzó középkor óta a császári cím egyre kevesebbet ér a valódi hatalom szempontjából. A reformáció megjelenésével azonban a pápaság intézménye meggyengül, ezáltal egy hegemóniára törő európai hatalom képének reménye is szertefoszlik. A vallási megosztottság (protestáns területeken a császárra kevésbé tekintenek úgy, mint Isten instrumentumára) egyben a világi hatalom megosztottságát is eredményezi, így a hatalom egy kézben való összpontosulásának lehetősége tovatűnik. A XVII. században az egyetemesség, mint az uralkodói, egyben nagyhatalmi törekvés középkori eszméje hanyatlani kezd s megjelenik az ún. balance of power fogalma, melynek során az egy nagyhatalom diktátumát, vezető szerepét felváltja az erőegyensúlyi- és biztonságpolitika azaz, hogy a nemzetek összefogva egy nagyhatalom ellen ellensúlyozzák annak abszolút hatalmát, ugyanakkor az országok egymástól függőbb viszonyba kerülnek.

A katolikus-protestáns ellentét kettéosztja a német egységet, ezáltal teret ad Franciaországnak, mint épp felemelkedőben lévő hatalomnak. Ekkor üti fel fejét a raison d’état (államérdek) fogalma is, mely a francia Richelieu találmánya, mely mintegy ellenpontként kezd kiemelkedni közép-európa történelmében: nevezetesen az állam által jogosultnak vélt nemzeti érdekeknek a vallási céljai elé helyezése. Megszületik a modern államrendszer, ezzel mintegy átformálva a nemzetközi helyzetet is. A nemzet, nemzetállam jóléte előtérbe kerül, az állam nem azért létezik, hogy a vallást szolgálja (a vallást és az erkölcsöt alárendelik az államérdeknek), ellentétben a német (katolikus) uralkodói felfogással - melyet egyébként a reformátorok sem éreznek magukénak. Ez mintegy 300 évre meghatározza Franciaország eszmeiségét s mintegy 200 évre kijelöli Franciaország számára azt az utat, hogy Európa domináns hatalmává váljon. A francia eredetű ’államérdek’ eszméje azonban a visszájára fordul, mivel egyrészt elfárad a francia érdekeket túlzottan védő törekvés – Európa legbefolyásosabb nemzete kíván lenni végül -, másrészt az eszmét a legtöbb európai állam magáévá teszi, ezáltal Franciaország az eszmeiséget illetően megszűnik kiemelkedő, egyéni lenni. Az európai erőegyensúlyi politika végül Franciaország ellenébe kel életre, hogy visszaszorítsa a túlzott francia dominanciát. Franciaországban az abszolút monarchia leáldozása után a forradalom ’egyenlősége’ ugyan magával hozza azt az elképzelést, amely már előrevetíti a modern Európaiságot: a különbözőségekből valamiféle egységet kovácsolni, a szabadság* megőrzése, valamint a rend fenntartása érdekében, ám ez a nemes szándék a XVIII. sz. számtalan háborújára való tekintettel nem valósul meg. Miután Franciaország úgy másfél évszázados expanzionista politikájába belefáradt, a XVIII. században kialakul egy hárompólusú egyensúly a kontinensen: Franciaország, Poroszország és a Habsburg birodalom között. A XVIII. századot a hatalmak változó szövetségi rendszerei jellemezik, az európai erőegyensúlyban gyakori eltolódás mutatkozik. A XVIII. sz. nagyhatalmi konfliktusait követően viszonylagos stabilitás alakul ki Európában.

A nemzetek egyéni érdekeinek érvényesítésének megvalósításához anélkül, hogy az ne váljon más nemzetek, a nemzetközi (európai) rend kárára s kialakulhasson egy többpólusú európai államrendszer, kell egy olyan vezető hatalom, amely képes betölteni és hajlandó felvállalni azt a szerepet, hogy ’bábáskodjon’ e világrend felett s Európa elvileg készen áll arra, hogy ez megvalósulhasson. Ezt a vezető szerepet Európában Anglia tölti be a XIX . sz. elején - 1815-től, a waterloo-i csata Franciaország felett aratott győzelem időpontjától tekinthetünk úgy rá, mint vezető hatalomra. A kontinensen nem kíván magának többet. A XVII. században inkább a kontinensen kívül terjeszkedik, gyarmatokat szerez. Nagy-Britannia már 1815-re figyelemreméltó helyet vív ki magának, a legnagyobb tengeri hatalommá válik azáltal, hogy a XVI-XVII. században, a Habsburg dinasztia spanyol ágának égisze alatt épp aranykorát élő Spanyol birodalom – amely nem mellesleg Franciaország terjeszkedő politikájának állandó ellenlábasa - tengeri flottája fölött 1588-ban győzelmet arat. A XVIII. században erős pénzügyi és bankrendszert hoz létre, majd hitelezővé válik. Az ipari forradalom eredményeként ipari hatalommá válik. Az ipari technológia nagy léptékű fejlődése pedig fokozott ipari termelést tesz lehetővé, gyakorlatilag az első ipari nemzetté válik. Kereskedelmi jártasságuk, szövetséges politikájuk kiemelkedő. A korábbi merkantilista politikát felváltja a laissez-faire gazdasági liberalizmusa. Az állam csökkenti a gazdaság és az egyén fölötti ellenőrzést. Fénykorában gyarmatai révén magában foglalja a föld területének és népességének ¼-ét, a világ eddigi legnagyobb birodalmává válik. A XIX sz. közepe táján az egységesülő világgazdaság növekedésnek indul. A nemzetközi kereskedelem, a nemzetközi pénzügyek és a brit gazdaság között kölcsönös függőség s egyfajta erőegyensúlyi viszony alakul ki. Gyarmataiból alakul ki a független Egyesült Államok. 1783-tól a termelésnek, az anyagi javaknak fontos Európán kívüli központja. A nagyhatalmak már nem csak Európára koncentráltan kívánnak versengeni, hanem az egész világra kiterjedő piacokért, területekért, a Föld kevésbé fejlett területeinek felosztásáért. 1870 után a világhatalmi egyensúly eltolódása megingatta Nagy-Britannia fölényét. 1914-ben az I. világháború kitörésekor a 400 éves európai hegemónia véget ér. 1918-ra az Egyesült Államok a világ legerősebb hatalma, a világ legnagyobb termelője. Az Egyesült Államok izolációs politikája, mely egészen a kezdeti időkig nyúlik vissza s melyet Washington is megerősít egészen a XX. sz. elejéig meghatározza az amerikai politikát: az USA elzárkózik. A XIX. sz. végén gazdasági okokból rákényszerül a nyitásra, melynek köszönhetően nagy mennyiségű tőke áramlik az Újvilágba. Felhalmozza a világ aranytartalékának 1/3-át. A XX. sz. elején stratégiai fontosságú területeken fektet be, a II. világháború után számos európai országnak kölcsönöket nyújt. Külpolitikáját is az elzárkózás határozza meg sokáig. A Monroe-elv, amely Európát figyelmezteti, tartsa távol magát az amerikai kontinenstől és ne avatkozzon be annak ügyeibe, kiegészül a T. Roosevelt féle esetleges ellenakció lehetőségével. Röviden: az USA nem tűri meg más nagyhatalmak befolyását nyugaton. Az Egyesült Államok úgy válik nagyhatalommá, hogy e közben nem tagja a nagyhatalmi rendszernek. Nehezen veszi rá magát arra, hogy - a német akciókon felháborodva - belépjen az I. világháborúba s azt is főként annak a wilsoni elvnek a mentén teszi, hogy ti. a világ békéjének, biztonságának megvédése a cél. A demokrácia mellett kardoskodik. Wilson elképzelése mentén alakul meg a Népszövetség, az ENSZ elődje. Az ország izolációs politikáját akkor hagyja el végleg, mikor belép a II. világháborúba: Németország és Japán közé való beékelődését nyugtalanítónak érzi.

Az I. világháború miatt a globális gazdasági egyensúly átalakul. Az európai szövetséges államok tartoznak Nagy-Britanniának és Franciaországnak, ugyanakkor ezek pedig az Egyesült Államoknak. Az adósságok kiegyenlítése körüli viták szakadékot vonnak Európa és az Egyesült Államok közé, a világgazdaság ingatagabb lesz. London megszűnik a nemzetközi kereskedelem és pénzforgalom központja lenni. A világ pénzügyi központja, ill. a legerősebb pénzügyi hatalom az Egyesült Államok lesz. Nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszere azonban ingatag, nem rendelkezik megfelelő irányító központtal. Rövidtávon és csak magas kamatfeltételekkel tud hitelezni. Az 1929. évi tőzsdekrach csak ront a nemzetközi helyzeten. A nemzetközi világrend egymással versengő csoportokra bomlik fel. A XIX. sz végén, a XX. sz. elején a (nagy)hatalmi törekvések megvalósítása során felötlik az ún. szociál darwinizmus nézete, azaz az erős győz a gyengével szemben. Ez a két világháborúban csúcsosodik ki.

A II. világháború után a világ ipari termelése rohamosan nő, a nemzetközi tőke a kereskedelemből az árukba és a szolgáltatásokba vándorol. A világ pénzpiacaira áramlik a tőke. Az amerikai intenzív beruházási kedv negatív hatásai csak akkor kerülnek felszínre, amikor a külföldi kormányok nem valami előrelátóan nem aranyban, hanem (jelentősebb dollárkészleteik figyelembevételével) dollárban követelik a fizetséget s mikor az amerikai belgazdasági helyzet, különböző okok miatt meginog, kihat az egész nemzetközi gazdasági, pénzügyi rendszerre. A ’70-es években elhagyják az aranyparitást (dollár-arany viszonyítás), bevezetik a lebegő árfolyam rendszert (dollár-más valutákkal szembeni lebegtetése; Breton-Woods-i rendszer).

A II. világháborút követően Nagy-Britannia „formálisan” átruházza hatalmát az Egyesült Államokra. Egy teljesen új nemzetközi rend körvonalai rajzolódnak ki: kialakul egy kétpólusú világ képe. A kelet és a nyugat ilyen mértékű szembenállása még sosem volt tapasztalható: a főként ideológiai alapokon nyugvó hidegháborús helyzet. Az Egyesült Államoknak csak a Szovjetunió érdekszférájába tartozó országokra nem sikerül kiterjeszteni befolyását s a két szuperhatalom közti rivalizálás majd az egész föld kettéosztottságát eredményezi. A fejlődő, harmadik világbéli országok is érintettek voltak ebben, akik közül azonban jó néhányan a gyarmati létből alig feleszmélve, törekszenek újonnan visszanyert függetlenségük érdekében önállóságukat megőrizni, ezzel mintegy ellensúlyozva a két szuperhatalom nagyhatalmi törekvéseit, melynek köszönhetően a nemzetközi politikai paletta sokszínűbbé válik. A nemzetek hangot adnak véleményüknek az ENSZ-ben. Ez a helyzet erőegyensúlyi politikát generál, egy többpólusú világot, melynek folyományaként az 1970-es évekre az USA nemzetközi jelentősége csökken, azonban az Egyesült Államok a nyugati szövetségi rendszer összetartó kapcsa, a globális gazdaság központja marad. A korábbi transzatlanti ellentéteket félretéve, az Egyesült Államok biztonságpolitikai okokból támogatja az európai integrációt a Szovjetunió visszatartására. 1991-ben a Szovjetunió széthullik. Amerika bejelenti az Új Világrendet.

*szabadság: feltehetően itt abban az értelemben, hogy nemzeti szuverenitás

A tartalmat lényegileg nem érintően szövegtanilag, stilisztikailag korrigálva.

Forrás helyenkénti használata:
P. Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása
H. Kissinger: Diplomácia






Utolsó idők

Honlapkészítés