A kígyó magva

Miután a kígyó az Éden kertjében elámította az asszonyt (Évát), azt mondja az Úr Isten a kígyónak: Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod. (1Móz 3:15)

Ez az ellenségeskedés Káin tettében ölt testet először. Az Úr előre figyelmezteti Káint: ha nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta. (1Móz 4:7) Káin ennek ellenére megöli Ábelt. Séth, akit Ádám és Éva Ábel helyett kap az a mag, amelyből Noé származik. Noé egyik fia Khám gonoszságot követ el apja ellen. Ettől kezdve a Khám-i mag Istennek s Isten népének ellenségévé válik. Tőle származik Nimród, aki hatalmas vadász volt az Úr ellen (1 Móz 10:9). Az egyiptomiak (Miczráim), akik szintén Khám leszármazottai, fogságban tartották Izraelt mintegy 400 évig, de Isten kivezette őket onnan a Kanaán földjére. Kanaán szintén Khám egyik fia volt (1 Móz 10:15-18) s a kanaánita népek igen istentelen életet éltek, mielőtt Izrael elfoglalta azt. Kanaánban Izrael saját bűnei miatt sokat szenvedett a Filiszteusoktól, akik szintúgy Khám, Miczráim nevű fiától származtak (1Móz 10:14). Ugyanezen okokból az Amálekiták is megkeserítették Izrael életét, akikben Kananeus (Khitteus) vér csörgedezett. Az Eszter könyvében szereplő Hámán, aki a Perzsa birodalomba elhurcolt zsidók elpusztításán ügyködött, szintén amálekita volt, agágibeli Hámánnak mondja az Ige (Eszt 3:1, 10; 8:3, 5; 9:24) s Agág az Amálekiták királya volt (1 Sám 15:8, 20, 32).

Salamon király 40 esztendei uralkodását követően, halála után az ország kettészakad: északon Izrael, délen Júda. Északon Béthelben és Dánban idegen istennek áldozó kultuszt alakítanak ki. Néhány generáció elteltével Akháb király kerül a trónra Izraelben, aki feleségül veszi Jézabelt (Ethbaálnak a Sidonbeli királynak lányát), aki sok gonoszságra ösztökéli őt (1Kir 21:25). Kialakítják a Baál- és az Asera-kultuszt, az Úr prófétáit Jézabel megöleti. Izraelt idővel az asszírok bekebelezik, elhurcolják, amely az izraeli királyok bálványozásai, gonoszsága miatt történt. Júda történelme sem sokkal szívderítőbb. Néhány hithű király uralkodásától eltekintve (pl Josafát, Ezékiás, Jósiás) Júda is halmozza vétkeit (Baál-, Asera-kultusz, egyéb bálványozások) míg aztán ellenségként meg nem jelenik Babilon (2Kir 24-25; 2Krón 36. részek).

A babiloni fogságból való hazatérést követően az Ószövetségben a történeti szál Ezsdrás és Nehémiás elbeszélésével megszűnik. Jelentőségét veszíti, hisz a Messiás és a végidők várása a tulajdonképpeni cél.

A nehémiási időket követően a perzsák Júdea kormányzását egy főtanácsra (Vének tanácsa; Szinedrium; Szanhedrin) bízták élén a főpappal, akire politikai feladat is hárult. A főpapi szolgálat eredetileg Áron és leszármazottai tiszte volt. Sádóki papságnak nevezik azt a papi vonalat, amely Sádóktól ered, aki Áron leszármazottja volt. A sádóki papság jelentősége tulajdonképpen a Babiloni fogságig tart. A fogság alatt Jehosadák (Jósadák Neh 12:26) a főpap, a visszatéréskor, illetve után Jósua (Jésua Neh 12:26 ). S innentől kezdve már a Csemetére, Jézus Krisztusra, mint tökéletes főpapra mutat előre Zakariás próféta (6:11-12). Örökké való főpap (lett) – írja a Zsid 6:20.

A főpapi hivatal Jésuának a vér szerinti utódaira száll még néhány generáció erejéig (az utolsó sádokita főpap i.e. 175-ig működik), mígnem eljön a Hasmoneus pap királyok uralma. Róma i.e. 69-ben behódoltatja a Szeleukida Birodalmat s ezzel együtt Júdeát. I.e. 63-ban a késő köztársaságbeli Róma légiói, Pompeius Magnus hadvezér vezetésével elfoglalják Jeruzsálemet s ekkortól Julius Caesar megvonja a politikai hatalmat a főpapoktól. I. Heródes, azaz Nagy Heródes (i.e. 73 - i.sz. 4), Júdea - a Római Birodalom kliens királyságának – királya nevezi ki a főpapokat i.e. 37-től (ekkor már Octavianus Augustus a Római Birodalom császára). Nagy Heródes halála után Quirinius római legátus iktatja be hivatalába a főpapot Annást, aki főpapi család feje s akinek veje Kajafás lesz a főpap i.sz. 18-37-ig. A főtanács (főpapi testület, vének, írástudók, farizeusok) nyomására feszítik meg Jézust.

Jézus még életében többször meginti a farizeusokat, mérges kígyók fajzatainak hívja őket (Mt 3:7; 12:34; 23:33; Lk 3:7), az ördög atyától valók vagytok (Jn 8:44) – mondja nekik. Jézusnak e megnyilvánulásai nem minden alap nélküliek. Felháborodása tárgya a képmutatáson túlmenően az, hogy szereti az igazságot s gyűlöli a hazugságot. Mert minek lehet nevezni azt, ha valaki a jóra azt mondja, hogy rossz, ha nem hazugságnak s a Jézusban és Jézus által működő Szent Lélek megcsúfolásának (Mt 12:31-32; Mk 3:29; Lk 12:10)? Jézus csodatetteit nyilvánosan, teljes szóval, erővel és józansággal hajtja végre, a démoni hatalmakat Isten erejével győzi le. Ez nem varázslás, nem mágia. Nem sötétben, önkívületi állapotban történnek s nem fizetség ellenében. Kétség kívül elérkezett Isten országa. Ezt kívánták elvitatni Jézustól az írástudók és a farizeusok. Látszólag a törvény tekintélyének védelme érdekében, a valóságban azonban irigységből. Jézus így szól nekik: a hozzátok küldött prófétákat, bölcseket üldözitek, gyilkoljátok, így rátok száll az igazak vére (Mt 23:34-35).

Az oldal tartalmilag bővült!